Régebben azt hittem, hogy az emberek egyformák. Egyformán élik napjaikat.
Azt sejtettem, hogy van akinek jobb és van akinek kevésbé. Hallottam róla, hogy sokan élnek valami fogyatékossággal, betegségben vagy magányosan. Láttam azt, hogy léteznek emberek akik boldogak, mert van társuk és egészségesek, van tető a fejük fölött. Helyzetüktől függően gondoltam azt, hogy valamiért mégsem nem tűnnek ki.
Mert akkor még nem voltam annyira sem nyitott, mint ma.
Mikor ránézek egy emberre akkor látok arcának vonásain, kiolvasok a szemeiből valamit ami csak az ővé, az élete van bevésve, az életét látom benne és őt, a személyt a lelkével együtt. Innen tudom, hogy mindenki különleges. Ránézek és belelátok. Nem létezik két egyforma személyiség, nincs ugyanolyan lélek. Mindenkiben van valami más, ami őt olyanná teszi amilyen és eltér a másiktól.
Mindenki egyedülálló belül, a külső hasonló lehet, de a belső minden igyekezetünk ellenére állandó és megismételhetetlen.
Olyanok vagyunk, mint a virágok: távolról nézve egyformák, de közelről szemlélve igen egyediek, különlegesek, értékesek, gyönyörűek és szeretetre méltók!
Mikor ránézek egy emberre akkor látok arcának vonásain, kiolvasok a szemeiből valamit ami csak az ővé, az élete van bevésve, az életét látom benne és őt, a személyt a lelkével együtt. Innen tudom, hogy mindenki különleges. Ránézek és belelátok. Nem létezik két egyforma személyiség, nincs ugyanolyan lélek. Mindenkiben van valami más, ami őt olyanná teszi amilyen és eltér a másiktól.
Mindenki egyedülálló belül, a külső hasonló lehet, de a belső minden igyekezetünk ellenére állandó és megismételhetetlen.
Olyanok vagyunk, mint a virágok: távolról nézve egyformák, de közelről szemlélve igen egyediek, különlegesek, értékesek, gyönyörűek és szeretetre méltók!
