Minden erőmmel csak küzdök. Harcokat vívok önmagammal, de hiába. Tudom, hogy sohasem lehetek elég jó neked...


Ennek ellenére sem adom fel..

(:

- Mondd miért? Miért van ez? Teljesen hülyének érzem magam..
- Mire gondolsz? Én, én ezt nem értem.
- Ajj. Csak tudod, folyton, egyfolytában és ráadásul ugyanazt...
- Mit csinálsz mindig, mondd már!
- Ha bármi amivel írni lehet, ha a kezembe kerül...Szivecskét rajzolok...
- Emiatt aggódsz? Ezért vagy így kiakadva?
- Igen. Mert nem értem, mintha nem is én lennék. Mintha kényszerítene valami..
- Pedig önmagad vagy. Semmi és senki nem irányít.
- Akkor beteg vagyok biztosan..
- Hát.. fogalmazzunk úgy, hogy szerelmes.
- Szerelmes?-elgondolkodott és kijelentette: Igen! Szerelmes vagyok!

Az égbolton,
napsütésben, meleg fényben,

megjelent szememben vágyaimnak képe.
A pillanat mikor
felhőkön mászva,
ölelő csókokban,
csattanó mosolyban
megbújik két lélek tánca. 

A szerelem virága,
rebbenő pillája,
illatos, halk, buja
s óvatos varázsa

elrabol.

Nem enged el karjából
soha, soha, soha.